Vérebek

Sokan azt állítják, hogy a véreb volt minden mai szimat- és vadászkutya őse. I.sz. 727-ből származó adatok szerint akkoriban két "vérvonalat" tartottak számon: a St.Hubert- és a Talbot-félét. Ezeket falkában tartották püspökök és szerzetek (a kennel akkoriban minden kolostornak fontos része volt). Természetesen kül- és beltenyésztés is folyt, hogy a legjobb szimatkutyákat alakítsák ki, és ezért ezeket a "vérbeli" kutyáknak nevezték. Az idő múlásával a név "vérebbé" rövidült. Sokkal valószínűbb azonban, hogy a vérnyom követése volt a "véreb" elnevezés oka, hiszen ezeket a kutyákat valamikor főleg azért tartották, hogy felkutassák a megsebzett vadat, ami kicsúszott a vadász kezéből.

A véreb óriási buzgalommal veti magát a nyomra. Nem könnyű követni a csapásnak rakéta módjára nekiinduló ebet. (A kísérletek bizonysága szerint a véreb az emberi izzadtságot még egy milliomodnyi hígításban is képes megérezni.) Egészen kiváló úgynevezett "hideg nyom" követésében, azaz olyankor, amikor már bizonyos idő eltelt a felkutatandó állat vagy ember nyomának felfedezése és a véreb bevetése között. A telivér véreb az egyik legkönnyebben tanítható fajta, inkább kedvtelésből követi a nyomot, semmint bármi más okból. Annyira pontos a nyomkövetésben, hogy több országban ez az egyetlen kutya, amely bírósági eljárásban bizonyíték nélkül szolgálhat. 1930 és 1940 között Amerikában és Angliában például ugyanannyi sikeres nyomkövetést végeztek, mint ahány sikeres nyomozást a detektívek. Minden idők egyik leghíresebb nyomkövető ebe, Nick Carter több mint 600 eredményes bevetésen vett részt. Az egyik szagnyomot például akkor vette észre amikor már elmúlt 105 órás! (A kutya teljesítményének értékeléséhez tudni kell, hogy általában 8-16 órája kihűlt szagnyomon szokták indítani a vérebeket.)